Egy tegnapi beszélgetés segített megfogalmazni valamit, amin az utóbbi hónapokban sokat gondolkoztam. Ez pedig annak a személyes motivációnak a meghatározása, ami újra és újra arra sarkall, hogy elinduljak edzeni, vagy éppen otthon maradjak pihenni.

Az eddigi tapasztalataim alapján úgy látom, hogy alapvetően két fő motivációs terület van, ami el tud indítani az úton:

Szórakozás és kihívás

Visszagondolva az eddigiekre, ezeknek mindig egy olyan arányú keverékét kerestem, ami a legjobban az egyensúly felé húzott egy adott élethelyzetben. Azaz ha a hétköznapokban nagyon sok a feladat, a kikapcsolódás könnyedebb formáját választottam. Ha pedig lazulós időszak volt, egyre nagyobb kihívások után néztem.

Az utóbbi időben sűrűek a napjaim, minden percem be van osztva. Ha engedném, napi 24 órát is tudnék dolgozni. Szerencsére ezen már sikerült túllépni. Volt korábban egy hosszabb időszak, amikor néha szó szerint éjjel-nappal hajtottam. A munka meghozta a várt eredményeket, de túl nagy volt az ár érte. Kiégés, elszigetelődés, állandó fáradtság. Azóta törekszem rá, hogy a napi munkaidőmet tudatosan osszam be. Úgy gondolom, hogy a 8, esetleg 8 és fél órányi fókuszált munka sokkal többet ér és hosszú távon hatékonyabb, mint a 12-16 óra erőltetett menet.

Adott tehát heti 40-42 óra, ami alatt próbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Abban az időben viszont, amit ezen kívül töltök, igyekszem minél hatékonyabban kikapcsolódni. Azaz olyan dolgokkal foglalkozom, amik segítenek regenerálódni, megnyugodni, feltöltődni. Amikor sportolni indulok, annak pontosan ez a célja.

Az, ami a szórakozásról és a jó élményekről szól. Ilyenkor félreteszem a kihívásokat és élvezem a csendet. Az ürességet.

A semmit.

Lassan véget ér a versenyszezon és kezdődik a téli szezon. Remek lehetőség a megfogalmazott optimális helyzet gyakorlására. Alaposabban utánaolvasok a pulzuskontrollnak és tovább folytatom a lassú alapozást. Hónapokon át eszerint edzettem és mindig ezekben az időszakokban sikerült elérni a legnagyobb fejlődést. Amikor PK-val futottam, csökkentek a kilók és javultak az idők. Arra is rájöttem, hogy egyelőre nincs szükségem a nagy távolságok hajszolására. Bár teljesítettem idén három félmaratont, lassú és megterhelő volt. Korábban 10 km-t mindig 70 percnél lassabban teljesítettem. A legutóbbi versenyeken sikerült bemenni ez alá, most 67 perc alatt érek be. Akkor fogok majd nagyobb távokban gondolkozni, ha sikerül 10 km-t futni egy óránál rövidebb idő alatt. Ezt pedig a pulzuskontroll elveinek komolyan vételével fogom elérni. Közben pedig minden megtett métert élvezni fogok.

Téged mi motivál?

A sporton kívül van nekem egy másik szenvedélyem. A fotózás.

Mivel most a maraton utáni jól megérdemelt pihenő hetemet töltöm, nem tudok semmi szaftos sport teljesítményről beszámolni, így jöjjön egy fotós poszt.

A múlt héten a Mai Manó Házban voltunk a kedves Szellemképes fotósulis cimborákkal és megnéztük a Fotográfia Felsőfokon című kiállítást. A kiállított művek Howard Greenberg magángyűjteményéből valók és nagyrészt értékes vintage kópiák (vagyis a fotós maga nagyította le őket).

Azoknak, aki érdeklődnek a fotográfia iránt, nem kell megmagyarázni, hogy miért kötelező megnézni, elég csak felsorolni néhány nevet: Robert Capa, Munkácsi Márton, André Kertész, Cartier-Bresson... Klasszikus és nagyon igényes válogatás. Hine szociófotóitól a Milicista haláláig itt van minden és mindenki, aki számít, aki nyomot hagyott és értéket teremtett a klasszikus fotográfia világában.

A kiállítás megtekintést kötelezővé tenném a fészbuk generáció tagjainak, akik percenként posztolnak rosszabbnál-rosszabb fotókat, borzalmasnál-borzalmasabb Instagram szűrővel "feljavítva". Sőt! Hivatalos "fotósok" pénzt kérnek felháborítóan rossz képekért. Az egyensúly rég felborult. Fotószenny ömlik a legtöbb csatornából, így az igazán értékes dolgokat már szinte meg sem látjuk. Instant kávé, instant leves, instant fotó. Minden azt sugallja, hogy éljünk gyorsan, ne vesztegessünk időt azzal, hogy hosszasan belenézzünk a keresőbe és alaposan átgondoljuk a következő lépést. Nyomd meg a gombot, menj tovább és a legközelebbi gyorsétteremben zabáld magad halálra.

Amióta tudatosan fotózok, rengeteget tanultam saját magamról. Alapvetően türelmetlen vagyok, de ez türelemre tanít. Elmegyek fotózni és várni kell a pillanatra. Néha hiába várok, nem lesz egy értékelhető fotó sem. Vagy várok és ott van, de későn kapcsolok. Akkor megint várni kell. A sport, a hosszútávú futás, úszás, bringázás és a fotózás szépen összefonódik. Ugyan azt tanítják nekem: alázatot és türelmet.

Hol van az elveszett egyensúly?

Itt.

(André Kertész: Chez Mondrian, Paris, 1926)

(Többek között ez az alkotás is megtekinthető a kiállításon.)

Meg kell mindenkit nyugtatnom, hogy bizony van élet a maraton után is. Sajnos a vasárnapi ünnep után, bizony beköszöntenek újra a megszokott hétköznapok. Velük együtt pedig az újabb alkalmakra arra, hogy az új célodért küzdj. A fizikai és a lelki rehabilitáció nem csak 1-2 óráig tart. Arról, hogy hogyan tudunk minél gyorsabban regenerálódni ezer meg egy, vagy talán több cikk is ír. (Például: itt, itt, itt.)

Attól, mert év elején (vagy valamikor) kitűzted magad elé azt a célt, hogy októberben maratont (vagy más távot) futsz, a teljesítést követően nem fog egy csapásra befejeződni a futó karriered (reméljük). Hogyan szerezzünk újabb  motivációt az út folyatására?! 

Az embernek szüksége van újabb célokra ahhoz, hogy a megkezdett úton tovább tudjon haladni.  Kell a motiváció! Fontos, hogy a maraton előtt már elkezdj gondolkodni  egy újabb kihíváson, újabb célon. Ezzel is kiküszöbölve azt, hogy a célba érést követően ürességet, bizonytalanságot érezz.  Szerencsére én már kitaláltam a legújabb, jövő évi célomat. 

A cél kitűzésénél fontos figyelembe venned, hogy reális, rád szabott legyen, jelentsen kihívást, illetve az egyik legfontosabb, hogy időhöz kötött legyen. Fontos,  mert ha nincs egy határidő, akkor az ember akarva akaratlanul is tologatja... :)
Egy lazább hét után, jövő héten kezdődhet az alapozás a következő versenyidőszakra és a célversenyre.
Neked mi lett az új célod? Sikerült teljesíteni az idei évre kitűzött célt/célokat?

"Egy cél, amelyet szem előtt tartasz, összegyűjti az erődet, világosságot és új, célratörő akaratot ad neked."
Anselm Grün

Tavasszal, a Vivicittá Félmaraton után gyorsan beneveztem az év összes nagyobb versenyére. Természetesen mindenhol a félmaratoni távra. Az októberi Spar Maratonon pedig a 30 km-t választottam. Ha egyszer lefutottam a félmaratont, nyilván ezt hosszú távon akarom majd csinálni és tök jó lesz minden hónapban elindulni egy ilyen versenyen.

Gondoltam akkor.

Utána jött egy borzalmas K&H Félmaraton, hirtelen közel 15 °C-os melegedéssel, ami talán a legrosszabb futós élményem volt. Persze nem is készültem rá eleget, a szükségesnél jóval kevesebbszer futottam a felkészülés heteiben. Szépen lassan elkezdtem távolodni a hosszabb távoktól. Előjött az üzleti gondolkodás és azt kezdtem mérlegelni, hogy az ilyen versenyektől kapott plusz vajon megéri-e a belefektetett időt. Bármelyik irányból is közelítettem meg, mindig arra jutottam, hogy ez nekem bizony a jelenlegi élethelyzetemben nem egy jól megtérülő befektetés. A sok és intenzív munka mellett teherként éltem meg. Eljött az a pont, amikor kötelességé vált volna a szórakozás.

Na ezen a ponton valószínűleg nem az optimális irányba léptem. A következő lépésem az volt, hogy semerre sem léptem. Pontosabban elkezdtem hanyagolni a futást, hagytam, hogy a korábbi rossz emlékek domináljanak. Miután hónapokon át küzdöttem, elhatároztam, hogy inkább megkeresem azt az optimális pontot, ami boldoggá tesz.

Erre jutottam:

Az edzéstervem legfontosabb paraméterei:

• - a sport célja számomra a kikapcsolódás, rekreáció
• - csak olyan edzéseket csinálok, ami jólesik
• - olyan hosszúságú és típusú versenyeken indulok, amikre az edzésterv felkészít
• - azaz nem célom sok órán, vagy napokon át tartó, jelentős megterhelést jelentő eseményeken indulni

Preferált versenyek, túrák:

• - futóversenyek 15 km-ig
• - teljesítménytúrák 15 km-ig
• - kerékpáros teljesítménytúrák 150 km-ig
• - úszóversenyek 1 km-ig
• - triatlonversenyek sprint távon, ha nagyon megjön a kedvem, legfeljebb olimpiai távon

Az utóbbi hetekben igyekeztem egyre inkább ennek a szellemében elindulni. Egyelőre tetszik, úgy érzem, hogy jó úton haladok abba az irányba, amit hosszú távon és jó hangulatban tudok csinálni. Összeraktam hozzá egy edzéstervet is, de erről majd egy későbbi posztban írok.

Most pedig, a hosszú bevezető után néhány szó a versenyről.

Vasárnap volt a Maratoni Fesztivál, ahol a nagyok maratont futhattak, a kicsik pedig különböző távok gazdag kínálatából mazsolázhattak. Ebből most a 7 km-t céloztam meg. Rövid, kellemes táv, amit úgy is tudok teljesíteni, hogy még csak konvergálok a rendszeresebb edzések felé.

A rajt előtt meglepődtem, hogy milyen sokan gyűltünk össze. Ezres tömegben vártuk a pisztoly durranását. A versenyen az volt a fő célom, hogy hasmenés nélkül sikerüljön teljesíteni. Az elmúlt két nap ebből a szempontból igencsak eseménydúsan telt. Emiatt az, ha 45 percen át sikerül megszakítás nélkül futni, komoly előrelépésnek tűnt. 1 km után viszont eléggé elkezdett morogni a rendszerem. Sikerült meggyőzni magamat, hogy érdemes lenne végigcsinálni a versenyt, hiszen ha kiszállok, biztosan nem kapok érmet. Szerencsére a 3. km előtt összefutottam Ancsával. Innen már tudtam, hogy meglesz az érem. Ha a beszélgetésre figyelek a belső gyötrődés helyett, jóval egyszerűbb lesz a dolgom.

Amikor 5 km-nél a kezembe nyomtak egy Túró Rudit, reflexből majdnem kibontottam. Még időben végiggondoltam a helyzetet és inkább odaadtam egy másik futónak. A környezetemben elég furán néztek rám, tényleg elég fura lehet látni, ha valaki csak úgy, önszántából osztogatja a rudit.

Bár egy kicsit lassúnak éreztem a tempót, az utolsó kanyarokban körülnéztem és rájöttem, hogy sokkal jobb állapotban vagyunk, mint a körülöttünk futók. A 6:45 km/perces tempó kellemes kocogásnak tűnt, lihegés nélkül tudtunk beszélgetni. A szomszédos indulók pedig úgy fújtattak, mint egy porszívóra kötött gőzmozdony. Közben arra is visszagondoltam, hogy másfél évvel ezelőtt egy percet sem tudtam futni, az pedig, hogy 7 percnél gyorsabb legyek, távoli évezredek homályába vesző szintnek tűnt.

Örülök, hogy a 7 km-t választottam. Rengeteg olyan pozitív élményt és visszacsatolást kaptam, ami boldogabbá tett és hozzájárul ahhoz, hogy rendszeresebben induljak el futni.

Egy, kettő, három.

Meglepetés még így is érhet. Az én szintemen ember tervez, Isten végez. Meleg végez. Pára végez. Fal végez.

Így a harmadik fele lehet tervezgetni egy négy órán belüli maratont. Reális volt. Nagyon benne volt, hogy össze fog jönni, de az is, hogy nem.

Nem jött össze. A befutó után egy pillanatig csalódott voltam, és bőgtem. Aztán leesett, hogy miért is sírok, mikor lefutottam, nem adtam fel és az időm is lehetett volna sokkal rosszabb.

Féltávig minden rendben volt, két órán belüli félmaratont futottam, a tervek szerint. A pulzusom 10 ütéssel (165-170 BPM) magasabb volt az ennél a tempónál szokásosnál (155-160 BPM), amit nem igazán értettem, de követtem a zöld lufit, gond nélkül. Látom Erát, megölel, mosolyog. Még én is.

Aztán beütött a meleg és a trópusi pára. Úgy 24-25 körül. A pulzuspántot odaadtam Andinak. Nem érdekelt, mit mutat.

Szar volt. Beállt mind a két combom. Belassultam. Nagyon. Innentől az egész történet arról szólt, hogy menekültem a kalapácsos ember elől. A szemét követett mindenhova, folyamatosan ott lihegett a nyakamban, szinte éreztem a leheletét. A sziget volt a legrosszabb. Kapja be a kalapácsos ember, nem adom magam! A szigeti kivezető út egy hatalmas hegy. Itt belesétáltam. Ekkor már legalább huszadszor fordult meg a fejemben, hogy kiállok. A zöld lufi már rég elment. Helyette itt ez a barom a kalapácsával falat akar építeni elém. Pantocsik Feri biztat. Pedig bizonygatom neki, hogy én bizony nagyon szarul vagyok, de ő többször megismétli, szinte szuggerálja, hogy "Jól vagy! Jól vagy!" Végül szinte el is hiszem neki, ez úton is köszönöm. Kocogok. Néha "jobban" megy és becsúszik egy-egy 6:20-as kilométer. Hol van ez a tervezett 5:40-től? Messze, nagyon messze, legalább olyan messze, mint a célkapu. A combom brutál módon beállt. Magnézium. Hátha jobb lesz. De nem.

Jól van, ne hisztizzünk, összeszedem magam, menjünk, itt a Nyugati felüljáró, felfutok. Itt szurkolnak a DK-sok, Gergő, Ági, Judit és persze itt van Saci is szokásos helyén. Az ismerős arcok látványa és a kedves szavak tolnak előre.

Gyilkos érzés a Hősök terén látni és érezni a célkapu közelségét és tudatosítani magamban, hogy még hátra van egy ligetkör.

De itt már jobban vagyok. Nem úgy, mint az a futótárs, aki fura vitustáncot járva, begörcsölt testtel pont a karjaimba ájul. Kivisszük az út szélére, nincs nagyon magánál, sótablettát nyomok a szájába és próbálom megitatni, közben mentőt keresünk.  Nagyon megijedtem. Remélem időben odaértek a mentők és nem történt komoly baja. De megyek tovább, mert mennem kell. 

Innen már behúzom, ebben biztos vagyok. Az utolsó kilométerek, a sok hülye fordító a ligetben, nem voltam oda érte. Egyszer csak meglátom a molinót: "utolsó száz méter" és hogy én is hős vagyok. Macskaköves utolsó méterek.

Vége.

Nincs eufória. Nincs semmi. Zoli megölel, elsírom magam, mert nem sikerült. Nem sikerült 4 órán belül beérni. Sőt, 6 perccel rosszabbat futottam mint tavaly. 4 óra 19 lett a vége.

Aztán rájövök, hogy hülye vagyok, hogy itt bőgök?! Végig csináltam és nem adtam fel. Ez volt a legnehezebb maratonom. Küzdelem, 17 kilométeren át. A kalapácsos ember lihegése a fülemben. De nem adtam fel. Tanulságos volt.

Legyőztem a legkeményebb ellenfelet, saját magamat.

És semmi más nem számít.

Maraton. Tisztelet, tanítás, akartat, hit, kitartás.

A futás előtti éjszaka nyugodalmasan telt, aminek nagyon örültem. Így frissen kipihenten érkeztem a tett-helyre :), de olyan izgatott és feszült voltam, mint a kisgyerekek karácsony előtt! Megérkezést követően, Ancsuréktól kaptam egy egyedi, első maratonista rajtszámot. Tomival még gyorsan megbeszéltük a frissítést. Ancsur és Zoli próbálták belém önteni a lelket, illetve megállás nélkül küldték nekem a csí-t! Köszi!
A rajt pillanatáig a reggeli köd nem szállt fel... eszméletlen pára volt, ami egy kicsit meg is lepett. A futás első fele szinte esemény nélkül telt. Pacsiztunk az ismerősökkel, a zenei pontokon élveztük a zenét. Nekem az Opera és az Operett Színház produkciója tetszett legjobban. Tényleg nagyon odatették magukat :), ugyan úgy a többi ponton is remek volt a hangulat. 
A köd nagyjából a 10. km-nél szállt fel. Ez után a rakparton eszméletlen módon égetett a nap, szokatlan volt október közepéhez képest. Hatalmas élmény volt látni a hullámzó tömeget, rengeteg ember futott. A Cettől a Sziget felé futottam, amikor is amíg a szemem ellátott csak futókat láttam a rakparton, lúdbőrös érzés volt. A 25. kilinél hibátlanul megkaptam az adag magnéziumomat is.
26. kilinél valahogy elfogytam... az első meglepő az volt amikor Ancsur hátulról előzött meg (pedig addig egészen előttem volt). Mondta, hogy nincs túl jól. Érdeklődött, hogy vagyok... nem mertem neki mondani, hogy kész... szétestem. Nem is a lábaimmal volt probléma, mert azok vittek volna tovább. Hanem egyszerűen szorított a mellkasom minden levegő vételnél, és szúrt a gyomromnál. A pulzusom nem tudom mennyi volt, mert a pánttól a 12. kili körül megszabadultam, mert kényelmetlen volt....
A 26. kilitől a futást gyakran sétára váltottam, nem tudtam 8-1000 méternél többet futni egyben... Nagyon jól esett, hogy rengeteg futó biztatott, név szerint is, köszönhetően az egyedi rajtszámomnak. Az egyik legmeglepőbb a Margit-hídon volt, amikor is Bitliszbá kiszúrt a tömegből és név szerint hajrázott nekem!

Bécivel már sokadjára találkoztam. A Szigeten 33. kili körül aggódva tette fel a kérdést, hogy mi van velem, hogy sétálok. Folytatásra biztatott, rengeteg energiát adott... nagyon jól esett. :) Az emelkedőknél a szorító érzés jobban fokozódott, így a híres-hírhedt :D Nyugati felüljárón sétáltam, hogy jobb legyen a helyzet. Sokáig nem sétálhattam, mert Ági, Gergő és Saci (néni) egyszerűen a szurkolásukkal felhúztak :) Nagyon jó érzés az, amikor a legjobb pillanatban ott vannak az ismerősök, és húznak tovább. Ilyen volt még Zoli és Zsuzsa illetve a DK-s lányok hajrája is :) (habár az vicces volt, amikor egymás között megjegyezték, hogy ennyire rosszul még nem láttak... hát igen, van ez így is)

A befutó maga volt a fantasztikum, a csoda. Teljes katarzis, és örömkönnyek :) Olyan jó érzés volt az első gratulációt magától, Kocsis Árpitól megkapni :), és meg is jegyezte, hogy büszke lehetek magamra, mert augusztusban is egy ilyen időről és befutóról álmodoztam neki :) Kedves Árpi! Köszönjük a szervezést! Nagyon jó verseny volt! Nagyon kitettetek magatokért!
A végén a legjobb, amikor szólni sem bírsz a boldogságtól és csak potyognak az örömkönnyek. Tudod, hogy amit véghez vittél, már senki, de senki el nem veheti tőled!
Hatalmas élmény! Teljes katarzis!
42195 méter maga a csoda! (Mivel ez volt az első maratonom, így hatalmas PB-t futottam :) )
Ancsur, Zoli, Béci, Tomi , és ismerősök köszönöm, hogy ott voltatok a legjobb és a legfontosabb pillanatokban! Kedves Családom! Köszönöm, hogy vagytok nekem! :)
"Tudom, hogy valami fantasztikus fog holnap történni és itt Budapesten, itt Magyarországon!" Valóban az történt!
És igen, egy élmény valóban akkor lesz az ember számára feledhetetlen, ha van kivel megosztania! Ez az élmény örökre az elmémbe vésődött!
Köszönöm Nektek!

u.i.: A legmeglepőbb az egészben az, hogy nem gondolkoztam semmin. Nyugalom volt a lelkemben-szívemben. Ott valahogy nem tudtam senkire sem haragudni, semmi sem tudott bosszantani, még az sem, hogy nem voltam teljesen jól. Ez így volt kerek ahogy volt!

Zoli és angyalai a maraton után :)

Az egyedi rajtszámommal! Köszönöm Ancsur és Zoli! <3

Sokat gondolkoztam... az elmúlt pár nap főleg a befelé fordulásról szólt...magamhoz képest keveset beszéltem. Próbáltam kifelé nem mutatni, de belül hatalmas harcok dúlnak/dúltak. Bizonytalanságot érzek.

Írhatnék  sok okosságot a maraton előtti hét futásairól, a tészaparty(k)ról... sok mindenről, de nem teszem. Azok rettentően eltörpülnek az mellett, amit érzek...

Nem tudom ki hogy van vele, de a vasárnapi futás gondolatától görcsbe rándul a gyomrom, úgy érzem forog körülöttem a világ. Olyan érzésem van, hogy történnek mellettem az események, de mégsem vagyok a részesük... Mindenhol csak a vasárnapot látom, bizonytalanságot érzek. Tudom, hogy kell ez nekem, de eddig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, most pedig itt van egy karnyújtásnyira, és ez az ami megrémiszt. Soha nem rettegtem ennyire semmitől... soha... 

Fejben dől el...úgy érzem, hogy meg tudom csinálni! Meg akarom csinálni! Meg fogom csinálni! A felkészülés elején komoly időterv lebegett a szemem előtt. Ma már csak a teljesítés a cél. Hogy miért engedtem el ez időt? Ki szeretne az első maratonján azon görcsölni, hogy most akkor néhány másodperccel gyorsabb kilométereket KELL, hogy fussak, hogy meglegyen az álomidő? Hát köszönöm, én ezt most kihagynám. Első maratonomat fogom futni, teljesen mindegy mit fog mutatni az óra, így is úgy is pb-t fogok futni :) Minden percét élvezni szeretném, gyönyörködni szeretnék Budapestben, nem pedig az órám számlapjában. Végig szeretném gondolni az eddigi futásaimat, nem pedig fejben számolgatni azt, hogy éppen hány perces ezreket megyek, hány kilométer/órával futok. Köszönöm ebből én most nem kérek.

Úgy érzem mindent megtettem. Magamhoz képest sokat futottam, sok hosszút. Úgy érzem, hogy fejben erős vagyok. Úgy érzem, hogy jó formában vagyok. 

Abban egészen biztos vagyok, hogy holnap 42.195 méternyi testi és lelki utazáson fogok részt venni. Biztos, hogy a családom és a barátaim is ott fognak lenni, még ha csak lélekben is, de ott lesznek. 

Tudom, hogy valami fantasztikus fog holnap történni és itt Budapesten, itt Magyarországon!

Hogy vagytok? Hogy telik az utolsó nap? Küldjétek holnap a csí-t! :)

A hajnali futásnak megvan az a varázsa, 

hogy láthatod a felkelő napot.
hogy frissen-fitten indulhat a napod.
hogy nem kell egész nap azon agyalnod, hogy a sűrű programodba hogyan tudod beiktatni az aznapi penzumot.
hogy jobb, mint a kávé.
hogy az egész napra ad egy pozitív löketet.
hogy láthatod éledezni a várost.
hogy láthatod megbotránkozni az embereket, amikor téged, azaz egy futót látnak.
hogy könnyebben kelsz fel, ha este a reggeli futásra programozod magad.
hogy éh gyomorral indulhatsz, így nem kell még az étkezést is megfelelő időpontra időzítened.

Te miért szereted, miért nem szereted a hajnali/reggeli futásokat?

Már csak négy nap.

Még négy nagy!

Már csak négy nap?

Már csak négyet kell aludni...

Még négyet kell aludni?!

Szeretnék megint első maratonista lenni. Hogy ne érdekeljen se az idő, se a tempó, hanem csak a teljesítés.

Persze most is megtehetném, hogy nem érdekel sem az idő, sem a tempó, csak a teljesítés. De nekem úgy nincs értelme. Mert a maratoni teljesítményeim szép ívet mutatnak.

Első: 4:29

Második: 4:10

Most pedig a harmadik. A terv 3:56. A bűvös 4 órán belülre kerülni.

Úgy érzem, mindent megtettem, hogy ez sikerüljön. Biztos lehetett volna még többet futni. Többet, gyorsabban. A legtöbb rövidebb szombati futást hosszú bringázással helyettesítettem, de úgy érzem, ez nem ment a felkészülés rovására, sőt! A héten már a pihenésé a főszerep, rövid átmozgatókkal, bár a múlt hét is könnyű volt már.

Már nagyon izgulok. Remélem ez az érzés húsz év múlva a huszadik maratonom előtt sem fog megváltozni.

Nektek hogy sikerült a felkészülés?

Néha jó csendben futni, de általában viszek valamit, amit hallgathatok a kilométerek gyűjtése közben. Korábban általában zenét vittem, de elég szűk volt az a kínálat, ami passzolt a futás tempójához és untam, hogy mindig ugyanazokat hallgatom. Így találtam rá a podcast műfajára. A podcast az amatőr rádiózás újragondolt változata. Heti  megjelenésű beszélgetések, általában egy órás adásokra bontva. Ha elfogy a heti podcast adag, jöhetnek a hangoskönyvek és a rádiójátékok, de erről majd később írok részletesebben.

Néhány podcast, amit rendszeresen hallgatok:

Heti Meteor

"A Heti Meteor egy magyar nyelvű, alapvetően számítástechnológiával és egyéb nörd dolgokkal foglalkozó, heti megjelenésű podcast (HMP)." Schaffer "angelday" Józsi és Fejes "FB2" Balázs agymenése, remek beszélgetések érdekes témákról. Sajnos a podcast szünetel (vagy megszűnt?), de az eddigi 78 adás így is tartalmas szórakozást nyújt.
iTunes link

Hármas könyvelés

Irodalmi podcast péntekenként. "A Hármas könyvelés három olvasni szerető ember heti rendszerességgel jelentkező podcastja. Olyan, mint egy beszélgetős rádióműsor, csak még nincs hozzá frekvenciánk és emiatt nem jövünk be a konyhai rádión. Az adás női hangja Kiss Gabriella, a megnyugtató hangú úr Fejes Balázs, hadarni pedig Szedlák Ádám hadar".
iTunes link

Háztáji geek

"Ez a Háztáji Geek, ahol alföldi emberek söröznek és beszélgetnek - ezt podcast formájában fel is veszik."
iTunes link

Vendéglő a világ végén

Rádióadás. Mindenki boldog. Zseniális, imádom. Bár most éppen nyári szünet van, az eddigi közel 80 rész is hosszú időre nyújt kitűnő és inspiratív szórakozást.
iTunes link

Égéstér

A Totalcar rádióadása. Érdemes az első résztől kezdeni, zseniális beszélgetések.
iTunes link

Magánszám

Hangjáték Németh Kriszta, Cippo felolvasásában.
iTunes link

Hello Peti

"Fényképezés, Kütyük és az Élet úgy általában, heti bontásban."
iTunes link

Időfutár

"Fiataloknak szóló, 21. századi hangzásvilágú hangjátéksorozat, egy kamaszlány kalandjait követi - térben és időben is."

iTunes link